A brit és az amerikai titkosszolgálatok, valamint a telekommunikációs cégek közötti együttműködés a 20. század elejéig nyúlik vissza. James Bamford bestselleríró évek óta kutatja a területet és a hamburgi 31. Chaos Communication Congress (31C3) keretében osztotta meg a legfontosabb információkat. 1982-ben jelentette meg a The Puzzle Palace című könyvét, az USA Nemzetbiztonsági Hivataláról (NSA) szóló első könyvet.
Az író elmondta: a mai gyakorlat alapjait a britek rakták le a 20. század elején. A szigetország titkosszolgálatai már akkor hozzáférést szereztek a tengerek mélyén lévő kábelekhez. Nem volt nehéz dolguk, mert a hálózatok állami tulajdonban voltak. Sokkal nehezebb helyzetben volt az NSA elődjének számító, manhattani székhelyű The Black Chamber. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1920-as években védték a levéltitkot, így a telekommunikációs vállalatokkal való együttműködés nélkül nem kerülhetett sor semmilyen akcióra.
Herbert Yadley, a hivatal akkori vezetője megkereste a nagy szolgáltatókat és hozzáférést kért minden hálózathoz. A Western Union vezetői gondolkodás nélkül meg is adták neki, míg a Postal Telegraph Headquarters és egy másik cég bevonta a kérdés megvitatásába a jogászokat. Az első esztendő végére sikerült az összes vállalatot meggyőzni az együttműködésről.
Bamford hozzátette, hogy 1929-ben az erősödő adatvédelmi aggályok miatt megszüntették a The Black Chambert, de a 2. világháborúban újra létrehozták, majd az 1940-es évek közepén megint megszüntették. A távközlési ágazattal való kooperáció ötlete ugyanakkor megmaradt. Preston Corderman, az amerikai hadsereg biztonsági ügynökségének (ASA) vezetője próbált egyeztetni a cégekkel, de az AT&T nemes egyszerűséggel kidobta, amikor előhozakodott az elképzeléssel. A Western Union viszont megint segítőkésznek bizonyult, de az RCA-hoz hasonlóan ezúttal kikötötte, hogy az igazságügyi minisztérium felügyelje a projektet. Így végül mégis az AT&T-t keresték meg, amely beadta a derekát.
A szép lassan felépített NSA először New Yorkban alakított ki titkos irodát és a munkatársai minden nap éjfél után jelentek meg a távközlési cégek akkori központjaiban. Hátsó ajtókon keresztül érkeztek és azokon át is távoztak, összegyűjtötték az addig keletkező táviratokat és a telefonbeszélgetésekről készült feljegyzéseket, majd lemásolták azokat és az eredeti felvételeket még a reggeli műszakkezdés előtt visszajuttatták a központokba. Az összes így megszerzett adat egy számítógépbe került, amelynek a segítségével – bírói engedély nélkül – lehetett például neveket és különböző tartalmakat keresni. Azonban elsősorban az RCA továbbra is írásos engedélyt kért. Harry S. Truman elnöksége idején Dwight D. Eisenhower tábornok eljuttatott ugyan egy dokumentumot a társasághoz, de az nem felelt meg a menedzsmentnek. James Forrestal akkori védelmi miniszter szóban arról biztosította az RCA vezetőit, hogy minden a legnagyobb rendben van. Később a telekommunikációs szolgáltatók kaptak egy memorandumot, amelyet Truman készített elő, de csak Tom Clark igazságügyi miniszter látott el a kézjegyével.
1975-ben a Kongresszus Church-bizottsága először foglalkozott a titkosszolgálatokkal. Bamford korábban az NSA egyik Puerto Ricóban lévő állomásán dolgozott, s szem- és fültanúja volt, hogy lehallgatták amerikai állampolgárok telefonbeszélgetéseit. A Minaret nevű programban olyan állítólagos terroristákkal foglalkoztak, mint Jane Fonda, Muhammed Ali vagy Martin Luther King. Bamford tájékoztatta az általa tapasztaltakról Frank Church bizottsági elnököt, szavait számos más NSA-dolgozó is alátámasztotta. Bella Abzug képviselő pedig a távközlési óriások vezetőit bírálta, amiért kiadták a “célszemélyek” listáit. Hiába próbálta megakadályozni Donald Rumsfeld és Dick Cheney, a botrányt nem lehetett kerülni.
Jelzés értékű, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium 1976-ban elkészítette az NSA bűnügyi aktáját, amelyben többek között az is szerepelt, hogy az egész hivatal ugyanolyan bűnözői szervezet, mint a maffia. Bamford nemrég a The Intercept online magazinnak is beszámolt tapasztalatairól, most pedig szorgalmazta, hogy átfogó büntetőjogi vizsgálat induljon az NSA és a CIA ellen. A Church-bizottság eljárásával ellentétben az esetleges bűnösöknek bíróság elé is kellene állniuk és börtönbe vonulniuk.