Manapság „0-24-ben” az okostelefonon lógunk, nemcsak telefonnak használjuk, hanem az információközlés sokoldalú eszközének – mások szerint pedig egy póráz rajtunk, hiszen állandóan elérhetőek vagyunk általa. Régen mennyire más világ volt! – ezt unásig sokat halljuk, most viszont nekünk is „leesett a tantusz”, úgy döntöttünk, megmutatjuk azt a régi, mobiltelefon előtti világot, mert a vezetékes telefon kultúrája is rengeteg inspiráló fejlesztésről, kutatásról, élményről mesél.

A beszédes – és valóban az emberi beszéd átvitelére képes – műtárgyak dominálnak a Telefónia 1890-1980 tárlatunkon, melyet ez a kísérőkiadvány egészít ki, ebben archív kronológiák, képek, korrekt műszaki leírások hozzák közelebb a kiállítás eszközeit, helyezik el őket térben és időben.

Volt távközlés a mobiltelefon megjelenése (Magyarországon a politikai rendszerváltással egybeeső módon: 1989-1990) előtt is – és a 19., 20. század emberét éppúgy lázban tartotta, mint minket a mai, „okos” infokommunikáció.

Távirati stílusban

Az előzmények sem elhanyagolandóak: már a távíró megjelenése is új távlatot nyitott a postakocsik, küldöncök, postagalambok és napokig-hetekig tartó utazgatások világában. 1846-ban adták át hazánk első vasútvonalát Pest és Vác között, 1847-ben pedig már Morse csodálatos szerkezete is eljutott hozzánk. Hogy mi a közös a kőszénszagú, csihogó vasparipában és az apró kopogásokkal üzeneteket közlő távíróban? A távolság leküzdése.

A telegráf története meglepően sokáig tartott: a Magyar Posta idén április 30-án vezette ki a szolgáltatást, 174 év után. A találmány túlélte magát: míg 30 éve 8 millió táviratot küldtünk egymásnak, 2020-ban már csak 23 ezer feladott távirat került a címzettekhez.

A kiállításon a távírókkal a kései korszakra jellemző, gobelinhatású borítós dísztáviratokat nem küldhetünk ugyan, de a jól ismert TI TI TI TÁ TÁ TÁ TI TI TI segélyüzenetet igen. Két magyar fejlesztésű távírógépet is bemutatunk a 19. század végéről: Kiss József kékíró jelfogóval működő masinája és a Morse-típusú távíró Hollós József-féle korszerűsített változata már abban a korban született, amikor a nagy konkurencia, a telefon, azaz Bell 1876-ban szabadalmaztatott távbeszélője is megjelent Magyarországon.

Időben kapcsoltunk

A Puskás-testvérek – a világ második leghíresebb Puskás Ference és bátyja, az Edison mellett is tevékenykedő Puskás Tivadar – gondoskodtak arról, hogy ne maradjunk le a világszínvonalról. Idén 140 éve, 1881-ben Puskás Ferenc megnyitotta az első magyar telefonközpontot, kevesebb mint egy évtizeddel később pedig Puskás Tivadar szabadalmaztatta a telefonhírmondót, a mai rádió funkcionális ősét – és tulajdonképpen minden korszerű, hangalapú hírközlő szolgáltatás elődjét.

A kiállításon az egészen korai telefonközponti technikára is találunk példát: az 1890-es fali kapcsoló egy 10 vonalas, helyi telepes telefonközpont volt – a távolsági beszélgetések időtartamát a berendezés baloldalára felszerelt homokórával mérték (sokan emlékeznek rá, hogy a telefonbeszélgetés idejének homokórával való mérése még az 1980-as években is divat volt az előfizetők között).

A számos kézi kezelésű távbeszélő központ mellett elsétálva eszünkbe juthat jó pár kellemes filmélmény a zsinórokat, dugaszolókat használó központos kisasszonyokról. Eleinte a hívott felet még név szerint kérték tőlük, így egy teljes diszkréciót feltételező hivatás volt az övék. Az első magyar telefonos kisasszonyt, Matkovics Júliát nem kisebb írónk búcsúztatta, mint Krúdy Gyula, a Magyarország 1916. január 1-i számában:

„Mennyi mindent hallott e koros hölgy harminc esztendő alatt, amit az emberek Budapesten beszélnek! A telefon-kagylóval fülén mintegy a fejlődő, növekedő Budapest szájába nézett, mint az anyák vizsgálják gyermekük szájában az újonnan jött fogakat” – írta többek között egy teljes oldal terjedelmű nekrológjában.

Központi kérdések

Az automata telefonközpontok 1928-tól jelentek meg, az Ujság 1928. június 16-i száma már tréfásan tudósított is róluk: „Valljuk meg őszintén, először bizonyos értetlenséggel álltunk szemben azzal a nagy, korszakos ténnyel, hogy megszűnik a manuális telefon, azaz magyarán szólva, megszűnik a telefonközpontos kisasszony intézménye és helyébe jön a gép, az automata. Magunk kapcsoljuk a kért számot és minket egyenesen hív fel a hívószám. Pesten vagyunk, természetes hát, hogy jöttek viccek a telefonos kisasszonyokról, az automatákról, amelyekkel nem lehet gorombáskodni, mit ér az egész telefon intézménye — arcpirító gorombaságok nélkül?”

Azért a kézi kapcsolás, különösen a kisebb településeken, még igen sokáig velünk maradt – és a kiállításon is bemutatunk kisebb helyi és katonai célokra gyártott kézi kezelésű központokat az 1940-es, 50-es, 60-as évekből is – ezek nemcsak a technikai fejlettség színvonaláról, de a társadalomról is árulkodnak. „VIGYÁZZ! ELLENSÉG IS HALLJA” felirat díszeleg egy 1948-as katonai központon – és akaratlanul is a Tanú című filmben is kifigurázott, sztálini „éberség” jut eszünkbe – persze a katonai titkok kikotyogása egyetlen rendszerben sem életbiztosítás.

Az automata központok világát reprezentálja többek között (a később a mobiltelefonok világából is ismert) Ericsson licence alapján a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) által gyártott ARK-511 és a szintén a BHG-ben készült, sőt! ott is fejlesztett ER-256-os, első hazai tároltprogram-vezérlésű (azaz számítógépes) rurálközpont. Ez az 1989-ben fejlesztett központ egészen 2005-ig szolgálta a magyar telefóniát, megbízhatóan üzemelt.

Büszkék lehetünk a magyar telefonközpontos szakemberekre, akik között nemzetközi hírűek is akadnak: elég talán Kozma Lászlót megemlítenünk, akinek a nevével az állandó kiállításunkban is találkozhatunk – a legnagyobb magyar informatikusok pályaképeit bemutató életrajzi tablók között. A híres computer pioneer pályája során (a 30-as, 40-es évek fordulóján és az 50-es évek második felében) épített telefonközpontokat és azok technikájából merítő számológépeket egyaránt: a két világ nem is áll messze egymástól.

Szürkeállomány és gyártókapacitás egyaránt rendelkezésre állt, mégsem maradt meg sikertörténetként a magyar telefónia a mai középkorúak és idősek emlékezetében – a telefon kínosan lassú terjedésének gazdaságpolitikai okai is voltak, a hazai gyártmányok pedig sokszor exportra kerültek (azért, ha megnézzük kiadványunk 15-16. oldalán a Szegeddel kapcsolatos adatokat, láthatjuk, hogy mégsem volt ez az időszak sem egyhelyben topogás). Amit mindebből a felhasználó vagyis a reménybeli előfizető tapasztalt: sok éves várakozás a Magyar Postához benyújtott igény alapján a telefonvonalra, tragikomikus szituációk az „ikervonal” miatt (belehallgatás az „iker” előfizető beszélgetéseibe), téves kapcsolások és így tovább… Ezért is arathatott osztatlan sikert Kern András paródiája, a legifjabbak kedvéért idézünk egy részletet:

„— Jó napot kívánok, érdeklődni szeretnék, hogy az NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú, megérkezett-e már?

— Kitől tetszik érdeklődni?

— Nem Vasedény?

— Nem. Én Weiner elvtársra várok. Be tetszett jönni a vonalba.”

Telefónia – egy végtelen történet

 Azért a végkészülékekre nézve mégis nosztalgikus érzések keríthetnek minket hatalmukba. Kipróbálhatunk induktoros, „kurblis” készülékpárokat az 1910 és 1967 közötti korszak(ok)ból, felidézhetjük a „tárcsázás” élményét a Telefongyár és a Mechanikai Művek szépen formatervezett készülékeit simogatva: milyen volt felvenni a „kagylót” és órákig csevegni szerelmünkkel (mint tudjuk: Szeretném a homokórát megállítani (…) de a homokóra csak pereg-pereg…).

A magyar informatika egy másik úttörőjét fedezhetjük fel a végkészülékek fejlesztői között: a CB-35-ös modell egyik tervezője Nemes Tihamér, a magyar kibernetika ősatyja – róla szintén olvashatunk állandó kiállításunkban. A végkészülékek sorát egy sci-fibe illő készülékpár zárja: az 1970-es japán videofon nem kicsit volt távol a magyar rögvalóságtól – s inkább csak manapság, a #maradjotthon időszakában szoktunk hozzá, hogy a beszélgetőtársnak nemcsak a hangját halljuk, de az arcát is látjuk, digitális, számítógépes szolgáltatások révén.

Míg a kivételezettek és szerencsések otthon telefonáltak már az 1989 előtti évtizedekben is, hosszú sorok kígyóztak a telefonfülkék előtt. Utcai telefont mi is bemutatunk. Tudjuk (leesett!), a korai modellek „tantusszal”, speciális érmével működtek, a kiadványunkban is megcsodálható pénzbedobós fülke azonban kisebb címletű magyar fémpénzekkel működött. Bár vásott kölykök között volt rá módszer, hogy hogyan csapják be a telefont cérnaszálra aggatott érmével. A kígyózó sorok már a múlt közepesen kellemetlen emlékei, egy 2018-as felmérés szerint egy fülkére manapság kevesebb, mint havi egy óra telefonálás jut. Szinte már csak városképi műemlékek.

Láthatunk a tárlaton és a kiadványban speciális, a vonalak vizsgálatára, javítására szolgáló készülékeket is, valamint egy villanásra megjelenik a telex is, a távírószolgáltatás továbbfejlesztésével Németországban, az 1920-as években létrejött géptávíró hálózat, melyet hazánkban egészen 2003-ig üzemeltettek (abban az évben tűnt le a porondról, amikor a klasszikus, analóg, NMT-rendszerű rádiótelefon szolgáltatását is leállították). A géptávírók fontos eszközei voltak a hírközlésnek és ezt a technikát használták a számítóközpontokban is, így az első magyar elektronikus számítógép, az M-3 egyik perifériája is egy Siemens telex gépadó volt.

Telefónia – egy félig-meddig letűnt, de folyton megújuló, ezért végtelen történet, hatalmas tanulságokkal. Mi azt valljuk, a távközlés a számítógéphálózatok alapja, mindennapi életünk láthatatlanul nélkülözhetetlen része, s az összeköttetés fontossága az elmúlt több mint egy évben vitathatatlanná vált. Ezért is kapcsolódtunk 2021. május 15-én a Távközlési Világnaphoz, emlékeztetve, hogy a távközlés fejlődésében a magyar tudósok, kutatók kiemelkedő szerepet játszottak.

Képes Gábor

A megújult, javított-bővített kiadvány itt olvasható: