Az elektronika forradalmát követően, letűnt korok relikviáiként tekintünk a mechanikus számoló- és számítógépekre. Vagy mégsem? Egy új-zélandi kutatópáros ugyanis megépítette aktualizált, állításuk szerint a robotika számára komoly potenciállal bíró változatukat.

Tervezéskor a mechanika fénykorát jelentő 18. századig nem, de Alan Turingig (1912-1954) mindenképpen visszamentek az időben. Egészen pontosan az úgynevezett Egyetemes Turing-gépig. Az angol zseni tulajdonképpen egy automatát, egyszerű számítógépmodellt képzelt el, mely három részből ? belső állapotból: memóriából és utasításkészletből, érzékelő fejből, illetve négyzetekre osztott, elméletileg végtelen bemenő (input) szalagból ? állna. Az input-jelek rendeltetését szabályok határozzák meg, majd a gép újabb jeleket (azaz számokba kódolt, standardizált utasításokat) ír a szalagra. Ha a szalag elegendő hosszúságú, bármi kiszámolható; az összes (jól-meghatározott) feladat, egyetlen (a szükséges programokkal ellátott) géppel.

A Turing-gép legegyszerűbb változata azonban csak három állapotot (A, B, C) olvas, két belső állapottal (0, 1) rendelkezik, a szalagot jobbra vagy balra mozgatja, hat műveletet tud elvégezni. Megépíteni könnyű, programozni viszont rendkívül bonyolult.

A kutatók a polimerekhez tartozó, feszültség hatására összehúzódó-táguló elasztomerből hozták létre. Ezek a mesterséges izmok elektromos reléket és a relék közvetítésével további mesterséges izmokat képesek működtetni. Mihelyst elkészült, kiszámolták egy-egy művelet várható eredményét, majd összevetették a számítógépével, és a 0,3 köbméternyi, 0,15 Hertz számítási sebességgel teljesítő gép nem tévedett. A szalagkapacitás miatt bonyolult műveletek nem tud kivitelezni, viszont ? elvileg ? bármit képes kiszámolni. A majdani robotokhoz pedig a mesterséges izmok működése jelentheti a kiindulópontot.